Nemrég megint történt egy ilyen. Olvasok egy baromi jó könyvet, amit leginkább a Zabhegyezőhöz tudnék hasonlítani, csak olyan maibb problémákkal, y-generáció szülötteinek szóló kiadásban.
Ebben a könyvben (Erlend Loe: Naiv. Szuper.) találtam rá egy régen látott kedvenc klippre, bár ilyen szemszögből még nem gondoltam rá.
A könyvet egyébként minden huszonévesnek ajánlom, aki érezte már magát úgy időnként, vagy permanensen, mint a főszereplő srác:
"Minden értelmetlennek tűnt. Egészen váratlanul. A saját életem, mások élete, az állatok, növények élete, az egész világ. Eltűntek az összefüggések."
"Minden értelmetlennek tűnt. Egészen váratlanul. A saját életem, mások élete, az állatok, növények élete, az egész világ. Eltűntek az összefüggések."
vagy aki kénytelen volt elgondolkozni a következőn: "Az én generációmban egyáltalán léteznek még igaz emberek?"
Erről a klippről van szó.
És itt az idézet a könyvből:
Zenés videót nézek a bátyám tévéjén.
Ritkán nézek tévét, de most kivételesen egy zenés videót nézek. Marha klassz videó.
Az énekest Alanisnak vagy valami hasonlónak hívják.
Énekel, miközben kocsit vezet. Amerikában. Három barátnője is vele van. Kirándulnak.
Alanis barna dzsekit és sötétpiros sapkát visel, azon a lányon, aki elöl ül, szintén sötétpiros pulóver van, a másik két lányon a hátsó ülésen pedig zöld, illetve sárga pulóver.
Tetszik a dal. Úgy tűnik, olyasvalamiről szól, hogy milyen kevéssé tudjuk befolyásolni azt, ami velünk történik.
A szöveg visszafogott, de a refrén az tök jó. Egy széken ülve döngetem a hátamat a zene ritmusára. Na most megint jön a refrén.
Egyszer csak észreveszem, hogy a négy lány tulajdonképpen egy és ugyanaz. Mind Alanis. Egyszerre csak egyet mutatnak. Csak a ruhája más. Elment kirándulni saját magával. És amikor énekel, saját magát látja a visszapillantó tükörben.
Igazán elbűvölő.
Minden jel szerint remekül érzi magát.
Szerintem az az Alanis a legaranyosabb, aki az első ülésen ül.
Egy ilyen lányt én is szívesen elfogadnék. Baromira nem aggódik. Csak jól érzi magát. Ahogy esik, úgy puffan.
Amíg így bámulom, több dolog is eszembe jut. Először is Amerikába kéne mennem, és kocsit kéne bérelnem.
Nagyon klassz lehet. Csak úgy vezetni.
Másodszor pedig jó lenne egy ilyen lánnyal találkozni, mint ez az Alanis, és összeköltözni vele. Hogy csak mi ketten legyünk. Ő és én. Sétálnánk apály idején, kavicsokat gyűjtenénk, és egy kis idő elteltével, amikor nagyjából megfelelne, gyerekeket csinálnánk. A harmadik gondolat, ami felötlött bennem, az az, hogy már elvégeztem három évet az egyetemen, és nem tudom, mi leszek, ha nagy leszek.
Ez igazából a nagy kérdés.
Leginkább olyasvalaki szeretnék lenni, aki jobbá tudja tenni a világot. Ez lenne az igazán nyerő. De fogalmam sincs róla, lehetséges-e. Gőzöm sincs, mitől lenne jobb a világ. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem elég csupán kedvesen mosolyogni a szembejövőkre.
A második legjobb az, ha olyan valaki leszek, aki nem sok vizet zavar. Aki ugyan nem teszi jobbá a világot, de nem is ront rajta. Ez a verzió talán nem egészen kielégítő, de tartok tőle, a legtöbben ide tartoznak. Nem lennék egyedül.
A legrosszabb lehetőség az lenne, ha olyanná válnék, aki ront a világ során. Ha lehet, ezt elkerülöm. Szinte minden áron. De nem hinném, hogy olyan egyszerű. Lehet, hogy tisztességtelen, rossz emberek közé keveredem. A legjobbakkal is előfordulhat. És akkor megnézhetem magam. És akkor valamivel még rosszabb lesz a világ, és nem tudok majd az emberek szemébe nézni az utcán.
Gyorsan megy az ilyen.
