"...az első papírlap fájdalmas, kontár megrontása" /Sylvia Plath/
Nekem mindig ez ment a legnehezebben: az írást elkezdeni és utána nem ötvenszer átjavítani, nem abbahagyni. Nagyon régóta szeretnék blogot írni, de eddig nem mertem belevágni. Voltak már gyenge próbálkozásaim, de egy-két bejegyzésnél sosem jutottam tovább, és azokat csak magamnak írtam, sosem gondoltam úgy, hogy publikussá kellene tennem.
Mostanáig sok blogot olvasgattam, és magamban mindig irigyeltem azokat, akik érdekesen írtak valamiről, és ilyen "kicsiben", ilyen sajátos módon közölték a gondolataikat a világgal.
A nyilvános blogíráshoz nekem erősen hozzákapcsolódik egy dilemma: a népszerűség, a szeretettség és az esetleges siker vágyát válasszam vagy inkább a csendet, az introverziót "fecseg a felszín, hallgat a mély" elven. Sosem voltam csendes ember, de van bennem egy fenntartás a blogírással: nem akarok ugyanolyan lenni, mint a többiek. Ez valami kamaszkorból megmaradt csökönyös doxazma nálam, ugyanakkor a minden áron különcködés, mindennek az elutasítása, ami népszerű, szintén visszataszítónak, mesterkéltnek hat.
Vannak tehát negatív érzéseim a blogok iránt, mégis ismerek olyan blogokat, amiket nem tipikus, divatos és átlagos blognak tartok, hanem egyenesen rajongással elegy irigykedéssel olvasom őket: hogy lehet valakinek ilyen jó ízlése, ennyire jó stílusa és gondolatai? Eddig három blogról gondoltam ezt teljes meggyőződéssel: Zetor Leila: Neszharisnya. Öltözz, fül! (http://combfiksz.freeblog.hu/) és Geninne (http://blogdelanine.blogspot.hu/), illetve a Roots and Feathers (http://rootsandfeathers.blogspot.hu/). Mindhárom blog más stílusú, mégis magukkal ragadtak valamiért. Nem tudom őket megunni!
Persze magasra tették a lécet, és vigyáznom kell, hogy ne essek pont ezért az utánzás csapdájába.
Sylvia Plath, kedvenc író-költőnőmet idézve: "Lehetetlen megragadni az életet, ha nem vezetsz jegyzetfüzetet."
Ezt teljes mértékben így gondolom én is, és mindig is vezettem jegyzetfüzetet, felírtam a gondolataimat, akár a telefonomba is ha más nem volt, de azok majdnem mind eltűntek az évek során. Ezért ezt a blogot egy jegyzetfüzetnek szánom, ami kicsit az önkifejezési szükségleteimet is kielégíti. Azt hittem, kamaszkorom végén lecsendesedtek az ilyesfajta igényeim, de most rájöttem, hogy nem, és valószínűleg már nem is fognak, ezért nem szégyellem tovább, hogy KÖZÖLNI és MEGNYILVÁNULNI, REFLEKTÁLNI akarok a világra, folyton. Az lenne a legjobb, ha az emberek őszintén mondanák erre a blogra: "Jó, érdekfeszítő, őszinte és Orsojkás!" Többet nem szeretnék elérni vele.
Olvassátok örömmel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése