In memoriam Sylvia Plath

Sylvia Plath portrék, Chema Madoz fotója, Clare Elsaesser, Danielle Laurenti, Lisa Golithly, Robin B. West és LDelaney képei 

  

"Ma este, csillagok elenyésző fénye alatt,
Fák és virágok szórnak hűs illatot.
Járok köztük, és egyik se vesz észre.
Olykor azt gondolom: ha alszom, éjjel,
Tökéletesen hasonlítok rájuk."


Sylvia Plath-t Az üvegbúra (The Bell Jar, 1963) című életrajzi regénye elolvasásakor fedeztem fel, ami azóta is a legkedvencebb könyvem. Megunhatatlan. Minden gondolata megragad, belém hasít, ugyanakkor ismerős, üdvözítő a lelkemnek. Annyi közös van bennünk.
Most a naplóit olvasom, meg néha, amikor eszembe jut, rákeresek pár versére.

Maga Sylvia egy nagyon éleseszű, jó ízléssel rendelkező, mindig a tökéletességre törekvő, melankólikus nő volt, viharos, az elején szenvedélyes házassággal, ami sajnos tragikusan végződött. Nagyon tetszik a kritikus hozzáállása mindenhez és mindenkihez, az, ahogy játszik a szavakkal, ahogyan kifejezi magát... és regénye ill. naplója nem utolsósorban egy depressziós esettanulmánynak is tökéletesen megfelelhet (bár amikor olvastam, sosem ilyen szemmel néztem, teljesen beleéltem magam). Borúlátásra hajlamos olvasók, figyelem! Nagyon sötét napokat, heteket hozhat a könyv elolvasása.
A moly.hu-n egy jó kis ajánló/leírás van Az üvegbúráról:


"...„Furcsa, fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban.” Egy idegösszeomlás története kezdődik ezekkel a szavakkal. A tizenkilenc éves Esther Greenwoodnak Amerika tálcán kínálja a karriert: felveszik ösztöndíjjal a legjobb iskolába, majd tizenketted magával megnyeri egy divatlap pályázatát, egy hónapra New Yorkba kerül, fogadások, díszebédek, hírességek forgatagába. Csakhogy ő valami többet és tisztábbat vár a társadalomtól, mint az őtőle, és ezért nem tud beilleszkedni a nagy gépezetbe. „Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de – valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén.” A történet: ennek a baljós hasonlatnak a kibontakozása, a betegség első tüneteitől a közönyös pszichiáter kontárul alkalmazott elektrosokkterápiáján át a hajszál híján sikeres öngyilkosságig. Végül a gyógyulás tétova stációi következnek, az életbe visszavezető út lehetőségét sejtetve – ami a valóságban tragikusan ideiglenesnek bizonyult. Mert Az üvegbura önéletrajzi mű: az újabb angol-amerikai líra talán legeredetibb tehetségének egyetlen nagyobb szabású prózai alkotása. Megjelenésének évében, 1963-ban Sylvia Plath öngyilkos lett."