Kafka a tengerparton

Mivel naponta több mint egy órát utazom a suliba és vissza, és ha mennem kell valahová, akkor is, jól jön egy kis olvasnivaló a villamoson.

Eddig azonban hiába töltöttem le érdekesnek tűnő könyveket, egyik sem volt annyira érdekfeszítő, hogy minden utazásomon elővegyem a telefonomat és olvassam Adobe Reader-rel vagy a legjobban bevált e-book olvasóval, a Cool Reader-rel. ( Egy kis kitérő: Úgy szoktam csinálni, hogy letöltöm pdf-ben vagy bármilyen formátumban a könyveket, amik érdekelnek, ráhúzom a telefonomra és már olvashatom is :)

A Cool Reader így néz ki:

https://play.google.com/store/apps/details?id=org.coolreader&hl=hu

Tetszik, hogy állítható a lapok stílusa, akár régies könyvhatású, papirusz-szerű is lehet, illetve hogy éjszaka a háttér fényességét is állíthatom, valamint a betűtípust, a betűméretet,stb. A lapozás is igen kényelmes:) Ingyenesen letölthető az Android Marketről.)

Ott tartottam, hogy végre találtam egy olyan könyvet, ami nemcsak elsőre tűnt jónak, hanem már alig várom, hogy felüljek a villamosra, és elővehegyem a telefonomat miatta: Murakami Hakuri: Kafka a tengerparton.

A leírása:

"A Kafka a tengerparton hullámzó, nyugtalan textúrája két rendkívül színes és gubancos szálból szövődik össze. Az egyik páratlan vonulat (szó szerint értendő, mert a regény páratlan fejezetein húzódik végig) Tamura Kafka története, azé a tizenöt éves fiúé, aki az oidipuszi végzet elől megszökve anyja és nővére keresésére indul. A páros fejezetek hőse egy különös, félszeg, együgyű öregember, Nakata, aki sosem heverte ki második világháborús sérülését, és számára felfoghatatlanul sodródik a felnőtté válás magányával és bizonytalanságával küszködö Kafka felé. Ő a leghétköznapibb dolgok összefüggéseit sem érti, mégis sok olyan tulajdonsága van, amelyek rendkívülivé teszik. A két szál rafináltan és talányosan kapcsolja össze a tragédiában és komédiában, álmokban és csalóka tényekben, természetes és természetellenes szexben, fájdalomban és fergeteges humorban bővelkedő fejezeteket. Kalandok és rejtélyek könyve ez, amelyben az olvasó kíváncsiságát ingerlően bonyolódnak egymásba a történet "férfi-női, férfi-férfi és női-férfi" alakjai, és nekünk magunknak kell felemelnünk róluk az író fantáziadús kitérőivel ékesített, pompás takarót. Murakami Haruki a világ egyik legnépszerűbb kortárs szerzője, a mágikus realizmus kitűnő képviselője. Írásai álomszerűek, szürrealisztikusak, misztikusak, amelyekben még a valóságos tények is képesek a csalóka látszat szórakoztató és meghökkentő csapdájába ejteni az olvasót."

Elhatároztam, hogy az egyik jelenetet be fogom ide másolni, mert annyira tetszik, hogy hátha más is kedvet kap tőle e nagyszerű könyv elolvasásához:

– Jó napot – mondta a javakorú férfi.

A macska kicsit felemelte a fejét, és mély hangon, fáradtan viszonozta a köszönést. Nagy fekete, öreg kandúr volt.

– Meglehetős szép napunk van, nemde?

– Aha – így a macska.

– Egy szál felhő sincs az égen.

– ….egyelőre.

– Nem tart tovább a jó idő?

– Azt mondják, estére elromlik. Úgy látszik – szólt a macska, és első lábát kinyújtóztatva,

összehúzott szemmel vizsgálgatni kezdte az ember ábrázatát. A férfi kuncogva nézett vissza rá. Az állat

egy darabig habozott, hogy mitévő is legyen. Aztán nem állta meg, hogy meg ne jegyezze:

– Hű… maga aztán tud beszélni!

– Igen – ismerte be a férfi, mintha restellné magát miatta. Azután tisztelete jeléül levette kirojtosodott vászonkalapját. 

– Nem mindig és nem minden macskaurasággal, de ha minden jól összejön, akkor valahogy képes vagyok szót váltani.

– Hm – a kandúr kurtán reagált a dologra.

– Ha nem bánja uraságod, Nakata – mert így nevezte magát az öreg – leülne ide, kissé elfáradt ugyanis a gyaloglásban. A fekete kandúr lassan felemelkedett, fintorogva rántott néhányat hosszú bajszán, és egy akkorát ásított, hogy az állkapcsa majd kiugrott a helyéről.

– Mit bánom én. Jobban mondva bánom vagy sem, ülhet maga oda, ahová a kedve tartja. Ugyan ki hibáztatná ezért?

– Nagyon szépen köszönöm – mondta a férfi, és letelepedett a macska mellé. – Hajaj, kérem, reggel hat óra óta egyfolytában járkálok.

– Hogy is van ez? Azt mondja, maga Nakata?

– Igenis kérem, így hívnak. És kegyedet, kedves macska úr?

– Elfelejtettem a nevemet – válaszolta a fekete macska. – Nem mintha sohase lett volna, de menet közben szükségtelenné vált, hogy nekem legyen ilyen, ezért elfelejtettem.

– Igen. Amire nincs szükség, az hamar feledésbe merül, kérem. Nakata is így van ezzel – vakarta a fejét az öregúr. – Apropó, macska urat itt a környék valamelyik házában tartják?

– A múltban tényleg eltartottak valahol, de ma már megváltozott a helyzet. Bár néha, különböző házaknál elfogadok ennivalót, de… engem nem tartanak sehol.

Nakata bólintott, és hallgatott egy darabig. Aztán így szólt:

– És akkor szólíthatnám Ocuka úrnak a macska urat?

– Ocukának? – nézett a macska az emberre kissé meglepetten. – Mit jelentsenez? Még hogy én Ocuka? Honnan veszi ezt az Ocukát?

– Ó nem, nincs különösebb értelme, csak Nakatának az imént ötlött az eszébe.Bizonyára kellemetlen, hogy nem jut eszébe a neve, gondoltam, javaslok egy megfelelőt. Nagyon praktikus tud lenni, ha valakinek van ilyen. Még az olyan nehéz felfogású embernek is, mint Nakata, érthetővé és rendszerezhetővé válnak a

dolgok, ha elmondhatjuk, hogy bizonyos hó bizonyos napján, XX város második kerületében egy üres telken találkozott egy fekete macskával, név szerint Ocuka úrral, így könnyebben vissza lehet emlékezni. 

– Hm – mondta a kandúr. – Nem értem én ezt igazán. A macskának ilyesmire semmi szüksége. A dolgokat egyszerűen úgy is fel lehet fogni, mint szagokat meg formákat. Minden különösebb gond nélkül.

– Igenis. Ezt Nakata jól megértette. Csakhogy az ember nem olyan, Ócuka uram. Ahhoz, hogy mindenféléket meg tudjon jegyezni, csak kell neki dátum és név.

A macska fújt egyet.

– Phű, kényelmetlen, nyűgös lehet.

– Ahogy mondani tetszik. Igencsak kényelmetlen dolog az, hogy annyi mindenfélére kell emlékeznünk. Itt van

Nakata, neki észben kell tartania a polgármester nevét, meg kell jegyeznie az autóbuszjárat számát. Mindazonáltal nem bánná, ha uraságodat továbbra is Ocukának titulálhatnám? Vagy esetleg kellemetlen lenne önnek?

– Kellemetlenül hangzana-e?… nem is lenne annyira zavaró… ámbár nem különösebben kellemetlen. Úgyhogy tulajdonképpen nem is bánom. Ocuka… Ha így akar szólítani, hát tegye. Igaz, nem érzem ilyenkor, hogy tényleg rólam lenne szó, ugye…

– Nakata örvend a szerencsének, ha így tetszik ezt gondolni, és hálásan köszöni önnek, Ocuka úr.

– Attól, hogy maga ember, azért cseppet furcsa a beszéde is – jegyezte meg Ocuka.

– Igenis, ezt sokan mondták már, de Nakata már csak ekképpen tud társalogni. Ilyen nála a hétköznapi beszéd. Kissé hibbant ugyanis. Nem volt ez mindig így… tulajdonképpen gyerekkorában baleset érte, és azóta ilyen. Írni sem tud, meg újságot olvasni sem.

– Nem akarok dicsekedni vele, de én sem ismerem a betűt. – A kandúr néhányszor megnyalogatta a jobb mancsát.

– De az eszemmel nincs baj, és még nem láttam kárát.

– Hát igen. A macska urak világában ez teljesen így van. Ám az emberek között, aki nem tud írni, az ostoba. Aki közöttük nem tud újságot, könyvet olvasni, az gyengeelméjű. Ez el van döntve. Egyébként Nakata apja – már elhunyt – rangos egyetemi tanár, a f.i.n.a.n.c.i.á.l.i.s elméletek szakértője volt. Nakatának két öcscse

is van, mindkettő igen jófejű. Az egyik az I.t.ó.c.s.ú nevű vállalatnál o.s.z.t.á.l.y.v.e.z.e.t.ő, a másik egy

K.ü.l.k.e.r.e.s.k.e.d.e.l.m.i M.i.n.i.s.z.t.é.r.i.u.m-nak nevezett helyen dolgozik. Mindketten nagy házban laknak, és a.n.g.o.l.n.á.t esznek. Csak ennek a Nakatának van baj a fejével.

– De maga meg így tud társalogni a macskával.

– Igen – mondta Nakata.

– Szó se róla, ilyet nem tud akárki.

– Ahogy mondani tetszik.

– Akkor az eszével semmi baj, nem igaz?

– Igen… nem… vagyis Nakata maga se érti, hogy van ez. Csakhogy gyerekkorától kezdve mindenki állandóan azt hajtogatta, hogy ez nem épelméjű, ez egy lüke, tehát nem tud másra gondolni, mint hogy tényleg nincs helyén az esze. Nem tudja elolvasni az állomás nevét, nem tud bélyeget venni vagy villamosra szállni. Van ugyan városi busz a rokkantaknak,arra már valahogy fel tud kapaszkodni.

– Hm – szólt erre Ócuka részvét nélkül.

– Aki nem tud írni-olvasni, az munkát sem talál magának.

– Hát akkor miből él?

– Kapok s.z.o.c.i.á.l.i.st.

– S.z.o.c.i.á.l.i.st ?

– A polgármester úr szíveskedik segélyezni pénzzel. Nogatában lakom, van ott egy szállás, a Z.s.o.l.t.á.r.o.s, abban van egy kis szobám. Napjában három étkezéssel.

– Nem is látszik olyan rossz életnek… mármint nekem úgy tűnik.

– Úgy van, ahogy mondani tetszik. Nem rossz. Végül is nem esik be az eső, Nakatát nem veri a szél, megél, semmiben nem lát hiányt. Aztán néha macskakeresésre van igény, mint például most is, és azért jár némi tiszteletdíj. De ezt titokban kell tartani, hogy a polgármester úr meg ne tudja. Épp ezért ne beszéljen

erről senkinek. Lehet, hogy a külön pénzt levonnák a s.z.o.c.i.á.l.i.s-ból, azért. Ami a tiszteletdíjat illeti, nem túl komoly összegről van szó, de ennek köszönhetően néha a.n.g.o.l.n.á-t is lehet enni. Nakata azt nagyon szereti.

– Azt magam is kedvelem. Igaz, hogy csak egyszer ehettem, jó régen, és nem emlékszem jól, milyen íze is volt.

– Igen. Az a.n.g.o.l.n.a igen jó dolog. Kicsit más, mint a többi ennivaló. A világon vannak pótennivalók, de amennyire Nakata tudja, az a.n.g.o.l.n.a olyan, amit pótolni semmivel sem lehet.

Az üres telek előtti járdán jókora labrador haladt el előttük, egy fiatalember vezette. A kutya nyakán piros kendő. Fél szemmel odasandított Ócukára, de aztán ment tovább. Az üres telken ülők mindketten hallgattak és megvárták, amíg a kutya meg a fiatalember elhalad.

– Maga azt mondja, macskakeresőben…?

– Igen, nyomuk veszett személyek felkutatásáról van szó. Nakata, ahogy most is, kicsit el tud beszélgetni méltóságtokkal, így azután erre-arra jártában értesüléseket, vagyis i.n.f.o.r.m.á.c.i.ó-t gyűjt, és az eltűnt macskákat sikeresen meg tudja találni. Így azután híre ment, hogy Nakata ért a macska kutatáshoz, és innen-

onnan felkérések érkeznek hozzá, találná meg az elkószált személyeket. Mostanában egyre kevesebb keresés nélküli napja akad. Csakhogy Nakata meszszire nem szeret elmenni, kikötötte, hogy csak Nagano negyedben kutat. Ha nem így tenne, előbb-utóbb ő maga veszne el.

– Na, és most is elkószált macskát keres maga?

– Igen, ahogy mondani tetszik. Most egy egyéves tarkát, a neve Szezámmag. Itt a fényképe.

Azzal Nakata előhúzta vászon oldalzsákjából egy fénykép színes másolatát, hogy Ocukának megmutassa.

– Ő az a macska. Sárga bolhanyakörvvel a nyaka körül. Ócuka kinyújtotta a nyakát, hogy lássa a képet, aztán megrázta a fejét.

– Nem, ezt még sohasem láttam. Ha erről a környékről való macskáról van szó, nagyjából mindet ismerem, de ezt nem. Nem is láttam és… nem is hallottam róla.

– Csakugyan?

– És maga már tényleg régóta keresi?

– Háát… ma… az első, második, már harmadik napja. Ócuka úr kissé elgondolkodott, azután így szólt:

– Maga is tudhatja, a macska olyan állat, amelyik nagyon ragaszkodik a szokásaihoz. Nagyjából szabályosan él, hacsak valami nagyobb dolog nem jön közbe, nem szereti a nagy változásokat. Nagyobb dolognak számít a testi gerjedelem, a baleset…, igen, nagyjából a kettő közül valamelyik.

– Nakata is nagyjából erre gondolt.

– Ha a vágyról van szó, egy idő múlva lehiggad és visszatér. Tudja maga, hogy van ez.

– Tapasztalatom ugyan nincsen, de nagyjából értem. Fütyiről van szó.

– Arról. A fütyiről. – Ócuka úr titokzatos pofával bólintott egyet. – Ám ha balesetről van szó, akkor onnan nehezen kerül haza.

– Az bizony úgy van.

– Azután ha begerjedt, valahová messzire is elkóborol, és megesik, hogy nem találja a visszafelé vezető utat.

– Az biztos, hogy ha kimegy a Nagano kerületből, még Nakata sem talál vissza. – Velem is sokszor előfordult már. Persze jó régen, amikor még fiatal voltam – húzta össze Ócuka a szemét, mintha jobban akarna a múltra emlékezni. – Ha egyszer nem találod a visszautat, elfog a pánik. A szem előtt minden elsötétül. Azt sem tudom, mi micsoda. Utálatos helyzet. A gerjedelem teljesen felkavar. De ha eljön az idő, akkor csakis azon jár az eszed. Nem gondolsz arra, hogy mi jön azután. Ilyen a testi kívánság. Ezért

aztán… na, mit is akartam mondani…, hogy hívják azt az eltévedt macskát?

– Szezámmagnak.

– Ebben én is segíteni akarok, kerítsük elő valahogy ezt a Szezámmagot. Valahol nagy gonddal tarthatták ezt az egyévest. Mit tudhat ez a világról? Még verekedni se tud, ételt sem talál magának. Máshonnan kell a kérdést megközelíteni.

– Pontosan, ahogy mondani tetszik.

Nakata más oldalról fogja megközelíteni. Elnézést kérek, hogy Ócuka úr sziesztáját megzavartam. Valószínű, hogy járok még errefelé, kérem, ha addig mutatkozna erre Szezámmag, tudassa Nakatával, legyen szíves. Elnézést kérek, de a lehetőség szerint lerovom majd a hálámat.

– Ugyan, nagyon érdekes volt magával beszélgetni. Majd máskor is… jöjjön el ide. Ha csak az időjárás engedi, ilyen tájt többnyire itt, ezen az üres telken tanyázom. Rossz időben meg ott a lépcső alján van egy szentély, abban.

– Igenis. Köszönöm szépen. Nakata is nagyon örült a szerencsének, hogy beszélhetett Ócuka úrral. Mint említettem, tudok a macska urakkal beszélni, de korántsem értjük meg egymást ilyen simán mindenkivel. Vannak olyanok is, akik borzasztó elővigyázatosak lesznek, ha megszólítom őket, és némán el méltóztatnak

oldalogni. Pedig egyszerűen csak üdvözöltem őket.

– Ez bizony így van. Mint ahogy az emberek, a macskák között is vannak különfélék.

– Ahogy tetszik mondani. Nakata is éppen így gondolja. Sokféle ember van ezen a világon, és a macskák is különböznek egymástól.

Ócuka kinyújtóztatta a hátát, és felnézett. A nap aranysárga délutáni fénye elborította az üres telket, de volt valami halvány előérzet, mely esőt jósolt. Ócuka képes volt az ilyen megérzésekre.

– Szóval kiskorában magát baleset érte, és azóta nincs rendben a feje… valami ilyesmit mondott, nem?

– Igen, úgy van. Bátorkodtam megjegyezni.

Nakatát kilencéves korában érte a baleset.

– És miféle baleset?

– Hát az kérem… sehogyan sem akar előjönni. Azt beszélik, hogy valami ismeretlen okból lázas betegségbe esve,Nakata három hétig nem tért magához. Addig feküdt a betegágyon, i.n.f.ú.z.i.óra kötve. Amikor végre eszméletére tért, az addigiakat teljesen és tökéletesen elfelejtette. A papa, a mama arcát, olvasni, a házat, ahol lakott, benne a szobák elrendezését, még a saját nevét is, mindent. Mint amikor a kádból kihúzzák a dugót, a fejből is minden tökéletesen eltűnt az utolsó cseppig. Mondják, mielőtt ez az eset megtörtént volna, Nakata jó előmenetelű, tehetséges gyerek volt. De egyszer csak puff, elájult, és mire magához tért, hülye lett belőle. A mama, ő is már meghalt, sokat sírt emiatt. A papa nem sírt, csak dühöngött.

– Viszont helyette szót ért a macskákkal.

– Ahogy tetszik mondani.

– Hmmm.

– Ráadásul egészséges, egyszer sem volt beteg, nincs odvas foga, és szemüveget sem hord.

– Amennyire én látom, maga nem látszik bolondnak.

– Ugye? – csóválta a fejét Nakata. – Csakhogy, Ócuka úr, ma már Nakata túl van a hatvanon. Hatvanon túl az ember hozzászokik ahhoz, hogy nincs esze, és az emberek nem veszik figyelembe. Végső soron lehet élni anélkül is, hogy villamosra szállnánk. A papa már meghalt, így Nakata verést sem kap. A mama már meghalt, nincsen sírás sem. Így aztán, ha most hirtelen azt mondják, hogy rendben van, ettől Nakata éppen hogy zavarba jönne. Akkor talán nem jönne többé a polgármestertől a s.z.o.c.i.á.l.i.s, nem szállhatna többet a rokkantak autóbuszára. Mit mondana Nakata a polgármesternek, ha az rápirítana, mondván, hogy nincs is baj a fejével? Nakatának úgy tűnik, hogy az a jó, ha abban maradunk,hogy neki nincs ki mind a négy kereke. – Én csak azt akartam mondani, hogy magának nem az a problémája, hogy bolond lenne – vélekedett Ócuka úr nagyon komoly arckifejezéssel.

– Csakugyan így lenne?

– Szerintem a gondja az, hogy magának… túl halvány az árnyéka. Erre gondolok, amióta csak megpillantottam.

Nézze meg az árnyékát a földön, feleakkora, mint a normális embereké.

– Igen.

– Én már régebben is láttam egyszer ilyen embert. Nakatának kicsit kinyílt a szája, úgy nézett Ócukára.

– Azt tetszik mondani, hogy valójában látott már olyan embert, mint Nakata?

– Aha. Épp ezért amikor szóba elegyedett velem, nem is voltam annyira meglepődve.

– Mikor történt az a találkozás?

– Nagyon régen, még fiatal koromban.

De semmire nem emlékszem már, sem az arcára, sem a nevére, se a helyre, se az időre. Már az előbb is mondtam, hogy a macskáknak bizonyos értelemben nincsen memóriájuk.

– Igen.

– Annak az embernek is valahová elment a fél árnyéka. Ugyanolyan halvány volt, mint a magáé.

– Igen.

– Azt hiszem, maga is jobban tenné, ha nem tévelygő macskák után kutatna, hanem komolyan nekilátna, hogy a saját árnyékának eltűnt másik felét megtalálja.

Nakata a kezében tartott vászonkalap karimáját huzigálta.

– Az igazat megvallva, Nakatának is túl vékonynak tűnik. Az árnyéka halvány. Mások nem vették észre, de saját maga tisztában van vele.

– Akkor jól van – hagyta jóvá a kandúr.

– De ahogy az előbb is említettem, Nakata már elég öreg és nemsokára meghal. Apja is meghalt, anyja is. Ha van, ha nincs baj a fejével, ha tud írni, ha nem, rendes árnyéka van, vagy sincsen, ha eljön az ideje, mindenkinek sorban meg kell halnia. Meghal és elhamvasztják. Kiviszik a Holló-hegyre, ott lesz a sírja. Ez a Holló-hegy nevű hely Tokióban,a Szetagaja negyedben van. Az a rész, ami Nakatából a sírba kerül, nem gondol többé semmit. Ha nem gondolkodik, nem is téved. Tehát nem jó-e Nakatának így, ahogy van? És hát ha lehet, Nakata nem szeretne életében kikerülni a Nagano negyedből. Ha meghalt, nincs mit tenni, megy a Holló-hegyre.

– Azt gondolhatja erről, amit akar – mondta Ocuka úr, és egy darabig megint csak a mancsát nyalogatta. – De azért jobban tenné, ha gondolna az árnyékára is. Neki is kínos lehet. Én az ő helyében… bizony nem nagyon szeretnék felére zsugorodni.

– Igen – értett egyet Nakata. – Csakugyan. Meglehet. Ezt még nem gondoltam végig. Hazamegyek és megpróbálom. 

Egy darabig mindketten hallgattak. Azután Nakata úr csendesen felemelkedett, gondosan leszedegette nadrágjáról a rátapadt fűszálakat. Elnyűtt vászonkalapját ismét a fejére tette. Többször is megigazította, a karimát a szokásos szögbe hajlítva. A táska kantárját vállára vetette.

– Igazán nagyon szépen köszönöm, Ócuka úr. Az ön véleményét Nakata igen nagy becsben tartja. Kívánom, hogy biztonságban és egészségben teljenek napjai.

– Magának is.

Miután Nakata úr elment, Ócuka úr megint elnyúlt a fűben, és behunyta a szemét. Van még idő, amíg befellegzik, és elered az eső. Semmire sem gondolva,átadta magát egy rövid szendergésnek.