"Az öregedésről. Nem töprengeni azon, hogy a metrón veled szemben ülő arcnak milyen élete lehet: a fiatalság elvesztésének egyik legaggasztóbb tünete."
Ezt a mondatot egy nagyon jó blogon olvastam tegnap, és azóta nem megy ki a fejemből. Régen én is mindenkit megbámultam, és próbáltam kitalálni, milyen lehet neki, milyen lehet az élete. Nyilván sztereotípiákból indultam ki, meg a saját szemléletem vezérelt, és szinte biztos, hogy egyáltalán nem volt igazam, mégis olyan jó érzés volt csinálni. Tulajdonképpen mindegy is olyankor az embernek, hogy igaza van-e, vagy sem. Úgysem tudja meg soha, neki viszont valamennyire számít az, hogy mit gondol a villamoson/buszon/metrón ülő idegenről. Most nem is ez a lényeg, hanem hogy ez velem már nagyon ritkán fordul elő. Egyre inkább megértem az embereket, ilyesmiket gondolok róluk: mindenkinek megvan a saját élete, mindenki szenved valamitől, mindenki hasonlóbb a másikhoz, mint elsőre gondolnánk, mégis mindenki egyedi, és mindenkinek vannak furcsa dolgai. Tehát el sem képzelem, milyen lehet az élete, mert mintha megérteném... ez elég szokatlan.