In memoriam Sylvia Plath

Sylvia Plath portrék, Chema Madoz fotója, Clare Elsaesser, Danielle Laurenti, Lisa Golithly, Robin B. West és LDelaney képei 

  

"Ma este, csillagok elenyésző fénye alatt,
Fák és virágok szórnak hűs illatot.
Járok köztük, és egyik se vesz észre.
Olykor azt gondolom: ha alszom, éjjel,
Tökéletesen hasonlítok rájuk."


Sylvia Plath-t Az üvegbúra (The Bell Jar, 1963) című életrajzi regénye elolvasásakor fedeztem fel, ami azóta is a legkedvencebb könyvem. Megunhatatlan. Minden gondolata megragad, belém hasít, ugyanakkor ismerős, üdvözítő a lelkemnek. Annyi közös van bennünk.
Most a naplóit olvasom, meg néha, amikor eszembe jut, rákeresek pár versére.

Maga Sylvia egy nagyon éleseszű, jó ízléssel rendelkező, mindig a tökéletességre törekvő, melankólikus nő volt, viharos, az elején szenvedélyes házassággal, ami sajnos tragikusan végződött. Nagyon tetszik a kritikus hozzáállása mindenhez és mindenkihez, az, ahogy játszik a szavakkal, ahogyan kifejezi magát... és regénye ill. naplója nem utolsósorban egy depressziós esettanulmánynak is tökéletesen megfelelhet (bár amikor olvastam, sosem ilyen szemmel néztem, teljesen beleéltem magam). Borúlátásra hajlamos olvasók, figyelem! Nagyon sötét napokat, heteket hozhat a könyv elolvasása.
A moly.hu-n egy jó kis ajánló/leírás van Az üvegbúráról:


"...„Furcsa, fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban.” Egy idegösszeomlás története kezdődik ezekkel a szavakkal. A tizenkilenc éves Esther Greenwoodnak Amerika tálcán kínálja a karriert: felveszik ösztöndíjjal a legjobb iskolába, majd tizenketted magával megnyeri egy divatlap pályázatát, egy hónapra New Yorkba kerül, fogadások, díszebédek, hírességek forgatagába. Csakhogy ő valami többet és tisztábbat vár a társadalomtól, mint az őtőle, és ezért nem tud beilleszkedni a nagy gépezetbe. „Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de – valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén.” A történet: ennek a baljós hasonlatnak a kibontakozása, a betegség első tüneteitől a közönyös pszichiáter kontárul alkalmazott elektrosokkterápiáján át a hajszál híján sikeres öngyilkosságig. Végül a gyógyulás tétova stációi következnek, az életbe visszavezető út lehetőségét sejtetve – ami a valóságban tragikusan ideiglenesnek bizonyult. Mert Az üvegbura önéletrajzi mű: az újabb angol-amerikai líra talán legeredetibb tehetségének egyetlen nagyobb szabású prózai alkotása. Megjelenésének évében, 1963-ban Sylvia Plath öngyilkos lett."

"...az első papírlap fájdalmas, kontár megrontása" /Sylvia Plath/

Nekem mindig ez ment a legnehezebben: az írást elkezdeni és utána nem ötvenszer átjavítani, nem abbahagyni. Nagyon régóta szeretnék blogot írni, de eddig nem mertem belevágni. Voltak már gyenge próbálkozásaim, de egy-két bejegyzésnél sosem jutottam tovább, és azokat csak magamnak írtam, sosem gondoltam úgy, hogy publikussá kellene tennem.
Mostanáig sok blogot olvasgattam, és magamban mindig irigyeltem azokat, akik érdekesen írtak valamiről, és ilyen "kicsiben", ilyen sajátos módon közölték a gondolataikat a világgal. 
A nyilvános blogíráshoz nekem erősen hozzákapcsolódik egy dilemma: a népszerűség, a szeretettség és az esetleges siker vágyát válasszam vagy inkább a csendet, az introverziót "fecseg a felszín, hallgat a mély" elven. Sosem voltam csendes ember, de van bennem egy fenntartás a blogírással: nem akarok ugyanolyan lenni, mint a többiek. Ez valami kamaszkorból megmaradt csökönyös doxazma nálam, ugyanakkor a minden áron különcködés, mindennek az elutasítása, ami népszerű, szintén visszataszítónak, mesterkéltnek hat.
Vannak tehát negatív érzéseim a blogok iránt, mégis ismerek olyan blogokat, amiket nem tipikus, divatos és átlagos blognak tartok, hanem egyenesen rajongással elegy irigykedéssel olvasom őket: hogy lehet valakinek ilyen jó ízlése, ennyire jó stílusa és gondolatai? Eddig három blogról gondoltam ezt teljes meggyőződéssel: Zetor Leila: Neszharisnya. Öltözz, fül! (http://combfiksz.freeblog.hu/) és Geninne (http://blogdelanine.blogspot.hu/), illetve a Roots and Feathers (http://rootsandfeathers.blogspot.hu/). Mindhárom blog más stílusú, mégis magukkal ragadtak valamiért. Nem tudom őket megunni! 
Persze magasra tették a lécet, és vigyáznom kell, hogy ne essek pont ezért az utánzás csapdájába.

Sylvia Plath, kedvenc író-költőnőmet idézve: "Lehetetlen megragadni az életet, ha nem vezetsz jegyzetfüzetet."
Ezt teljes mértékben így gondolom én is, és mindig is vezettem jegyzetfüzetet, felírtam a gondolataimat, akár a telefonomba is ha más nem volt, de azok majdnem mind eltűntek az évek során. Ezért ezt a blogot egy jegyzetfüzetnek szánom, ami kicsit az önkifejezési szükségleteimet is kielégíti. Azt hittem, kamaszkorom végén lecsendesedtek az ilyesfajta igényeim, de most rájöttem, hogy nem, és valószínűleg már nem is fognak, ezért nem szégyellem tovább, hogy KÖZÖLNI és MEGNYILVÁNULNI, REFLEKTÁLNI akarok a világra, folyton. Az lenne a legjobb, ha az emberek őszintén mondanák erre a blogra: "Jó, érdekfeszítő, őszinte és Orsojkás!" Többet nem szeretnék elérni vele.
Olvassátok örömmel.

(Aimee Sicuro - Self help soup)

Imádok a véletlenre gondolni – arra, ahogy egy elejtett szó, egy kavics a cipőben az egész világegyetemet megváltoztatja. (Anne Tyler)