Kamasz akarok lenni, vagy felnőtt

"Az öregedésről. Nem töprengeni azon, hogy a metrón veled szemben ülő arcnak milyen élete lehet: a fiatalság elvesztésének egyik legaggasztóbb tünete."

 Ezt a mondatot egy nagyon jó blogon olvastam tegnap, és azóta nem megy ki a fejemből. Régen én is mindenkit megbámultam, és próbáltam kitalálni, milyen lehet neki, milyen lehet az élete. Nyilván sztereotípiákból indultam ki, meg a saját szemléletem vezérelt, és szinte biztos, hogy egyáltalán nem volt igazam, mégis olyan jó érzés volt csinálni. Tulajdonképpen mindegy is olyankor az embernek, hogy igaza van-e, vagy sem. Úgysem tudja meg soha, neki viszont valamennyire számít az, hogy mit gondol a villamoson/buszon/metrón ülő idegenről. Most nem is ez a lényeg, hanem hogy ez velem már nagyon ritkán fordul elő. Egyre inkább megértem az embereket, ilyesmiket gondolok róluk: mindenkinek megvan a saját élete, mindenki szenved valamitől, mindenki hasonlóbb a másikhoz, mint elsőre gondolnánk, mégis mindenki egyedi, és mindenkinek vannak furcsa dolgai. Tehát el sem képzelem, milyen lehet az élete, mert mintha megérteném... ez elég szokatlan.

Pár napja kicsit spiccesen beszélgettem az egyik legjobb barátnőmmel arról, hogy jól érezzük-e most magunkat a bőrünkben, önmagunk vagyunk-e. Én pont akkor nagyon boldog voltam, és jól éreztem magam, azelőtt hónapokig a hétköznapok szürkeségében és a fejembe zárva azonban határozottan rosszul. "Nem találom önmagam". Ez még számomra is különös, nem tudom megmagyarázni, miért nem találom önmagam, mert nyilvánvalóan jobban önmagam vagyok, mint kamaszkoromban, amikor mindig mások véleménye érdekelt, és hogy mi a jó, mi a különleges, stb. Mégis hiányzik a kamaszkor. Nagyon-nagyon... Amikor kamaszok voltunk, sokkal szélsőségesebb hangulatingadozásaink voltak, egyik délután én például meg akartam halni és órákon át sírtam, máskor pedig fél napon keresztül mosolyogtam, mert tanulás közben az udvaron 13-szor egymás után rászállt a térdemre egy pillangó (ezt úgy értem, hogy átéltem az apró szépségeket, tudtam igazán boldog lenni).

A barátnőm azt mondja, ő már felnőttnek érzi magát. Magyar szakon tanult és egyszer le kellett rajzolnia magát az osztályteremben. Mindenki diáknak rajzolta magát. A tanár azt mondta, ha tanárnak rajzoljátok magatokat, akkor lesztek már készen, akkor lesztek "felnőttek" (vagy valami ilyesmit). A barátnőm, Katica azt mondta, ő már tanárnak rajzolná magát. Egyre inkább nőnek érzi magát, mint lánynak, annak ellenére, hogy most ő sem találja teljesen önmagát. 

Én még nem rajzolnám tanárnak magam, ez egészen biztos. Ki tudja, fogom-e valaha? Most még sajnos úgy érzem, hogy nem, de mindennél jobban vágyom rá. Hogy legalább kicsit felnőttnek érezhessem magam! Közben azután is nagyon sóvárgok, hogy újra kamasz legyek. Nem volt gondtalan az az időszak, sőt, nagy mélységeket éltem meg, mégis naiv voltam, rácsodálkoztam a világra, hittem az igazságban, hittem a szabadságban, hittem abban, hogy nyomot hagyhatok a világban, hogy az éhezőket meg lehet menteni, a hülye embereket meg lehet tanítani, a makacsokat kitartással meg lehet győzni.

E hosszú felvezető után egy kis nosztalgia következik a kamaszkor lázadása iránt... 

Ezeket a képeket és ezt a számot a kamaszkorú énemnek küldöm, mert tudom, sokat jelentettek volna neki. Többet, mint most nekem. Sajnos...