There's a thunder in our hearts, baby

Gyűlöltem ezeket a látogatásokat, mert megfigyeltem, hogy a látogatók összehasonlítják zsíros, csomókba ragadt hajamat azzal, aki valaha voltam, vagy saját elképzeléseikkel, hogy milyennek kellene lennem, és döbbenten, megzavarodva távoznak. 






 

Huszonegy éjszaka nem aludtam már. 

Biztos voltam benne, hogy a világon a legszebb dolog az árnyék, az árnyék milliónyi elevenen mozgó formája és kacskaringója. A komódfiókokban meg a szekrényekben meg a bőröndökben árnyék van, és a házak, fák meg kövek alatt is árnyék van, és árnyék van az emberek szemében, mosolyában, és sok-sok-sok kilométernyi árnyék a föld éjszakába borult oldalán.

 

Azt viszont már nem mondtam el, hogy valahányszor egy német szótárt vagy könyvet kézbe vettem, elég volt egy pillantás a sűrű, fekete szögesdrót-betűkre, és úgy becsukódott az agyam, mint egy kagyló.




  

Soha nem vagyok annyira önmagam, mint ha forró fürdővízbe fekszem.

 


 Olyan ágbogasnak láttam hirtelen az életemet, mint azt a novellabeli zöld fügefát. 
Minden ág végén ott ragyogott-integetett egy-egy csodás Jövő, mint kövér, bíborszín füge. Az egyik füge: férj, boldog otthon, gyermekáldás, a másik füge: híres költőnő, a következő: ragyogó egyetemi tanárnő, megint egy másik füge: E.G., a páratlan szerkesztőnő; további fügék: Európa, Afrika, Dél-Amerika, azután: Konstantin, Szókratész és Attila, meg még egy sor más furcsa nevű szerető, mind a legkülönlegesebb foglalkozási körökből, és volt egy aranyérmes olimpikon füge is, és ezeken kívül még sok más, amiket nem tudtam pontosan meghatározni. 
Láttam magam, ahogy ott ülök a fügefaág hajlatában, és éhen halok, pusztán azért, mert nem tudok dönteni, melyik fügéért is nyújtsam a kezem. Kellett volna mindegyik, de ha valamelyiket választom, ez azt jelenti, hogy a többit elveszítem, és ahogy ott ültem, tanácstalanul habozva, a fügék egyszerre ráncosodni kezdtek, feketedni, és egyik a másik után pottyant le a földre, a lábam elé.

 Tudtam, hálát kellene éreznem Mrs. Guinea iránt, csak éppen képtelen voltam bármit is érezni. Ha Mrs. Guinea történetesen egy európai vagy világkörüli utazásra szóló jeggyel ajándékozna meg, az sem változtatott volna a dolgon, mert bárhol üljek is – hajó fedélzetén, párizsi vagy bangkoki kávéház teraszán –, mindig ugyanaz az üvegbura borul rám, mindig a saját áporodott levegőmet szívom.

 Kezemet behúztam a mellemhez, fejemet a víz alá dugtam, és lemerültem, két kézzel lapátolva félre a vizet. A víz présként szorította a dobhártyámat, szívemet. Lefelé fúrtam magam, de még mielőtt rájöttem volna, hol vagyok, a víz kilökött megint, föl a napfényre, és a világ kék-zöld-sárga féldrágakövek kaleidoszkópjaként csillogott körülöttem.

   – Neurotikus, mondhatom! - nevettem megvetően. – Ha az neurotikus dolog, hogy az ember egyszerre két egymást kizáró valamit akar tenni, hát akkor én olyan neurotikus vagyok, mint a fene. És az is leszek, mert egész életemben mindig két egymást kizáró között akarok ide-oda röpködni.

 Azt kérdeztem magamtól, tetszene-e vajon Cal, ha az lennék még, aki voltam.

 Amikor az utolsó oldal következett, szomorú lettem, szerettem volna bebújni a fekete betűs, nyomtatott sorok közé, ahogy kerítéseken bújik át az ember, hogy ott lehessek.

 

 Pókhálók súrolták arcomat pillepuhán. Magam köré tekertem a fekete kabátot, mint saját édes árnyamat, aztán lecsavartam a fiola tetejét, és bekaptam a tablettákat, egy-egy korty vízzel közbe-közbe. […] A csend visszahúzódott, felfedve a kagylókat, kavicsokat, életem parti üledékét, szegényes roncsait. Aztán a látomás újból felgyülemlett, leomlott rám, és egy elsöprő hullámmal álomba sodort.

 Nyilván van olyan eset is, amikor a forró fürdő nem segít, én azonban kevés ilyenről tudok. Valahányszor halálosan szomorú vagyok, vagy annyira ideges, hogy nem tudok elaludni se, vagy éppen szerelmesnek érzem magam valakibe, akit egy hétig nem láthatok, megvárom, míg elég mélyre süllyedek a nyavalyában, s akkor azt mondom: „Most pedig veszek egy jó forró fürdőt."

 

Mély lélegzetet vettem, hallgattam szívem jól ismert, kérkedő lüktetését.Vagyok, vagyok, vagyok.



Szállodámból elbukdácsoltam a munkahelyemre, az estélyekre, az estélyekről vissza a szállodába, onnan megint munkába: akár egy kótyagos trolibusz.

 

-Csak arra lennék kíváncsi, ki vesz el téged már, Esther? 

-Hogy micsoda?-mondtam, lapátolva a havat, s belehunyorogtam a szemembe kavargó ritkás pelyhek kristályzáporába. 

-Kíváncsi vagyok, ki vesz el téged most már, Esther. Az után-és Buddy kézmozdulata körülrajzolta a dombot, a fenyőket, a behavazott tetőket, melyek a táj egyenletes hullámvonalát megszakították –, hogy itt voltál. 

S persze csakugyan nem tudtam, ki vesz el engem az után, hogy ott voltam, ahol voltam. Fogalmam se volt róla.

Forrás: Sylvia Plath: Üvegbúra